Uroszkópia – vizeletvizsgálat

A vizeletelemzés útja az uroszkópiától a genetikai tesztekig

vizeletvizsgálat - színteszt
Afrikai Constantin, a salernói iskola orvostanára a páciensek vizeletét vizsgálja

Köztudott, hogy a vizeletvizsgálat segít számos betegség diagnosztizálásában és különböző élettani folyamatok megismerésében. A vizelet általános analízise manapság a rutinvizsgálatok közé tartozik, segítségével fény derülhet egyebek mellett az anyagcsere és a veseműködés rendellenességeire, a húgyúti fertőzésekre.

Arra már az ókori tudósok is rájöttek, hogy a vizelet információkkal szolgál a szervezet állapotával és a betegségekkel kapcsolatban, ám évezredekbe telt, amíg az orvostudomány fejlődése lehetővé tette, hogy a vizeletvizsgálat helytálló, pontos diagnózisokhoz vezessen.

Az uroszkópia kezdetei és a sokhasznú húgy

A vizeletnézést mint diagnosztikai módszert már az orvostudomány atyjaként számon tartott Hippokratész is alkalmazta a Kr. e. 5. században. Összesen 22 hexametert szentelt munkáiban az urológiának, s konkrét betegségek felismerését is lehetségesnek tartotta a vizelet fizikai tulajdonságai alapján: „Azoknál, akiknek a vizeletéből homok vagy tophus csapódik ki, elgennyedt daganat van a nagyvéna (vena cáva) mellett… Ha a vizeletben csak vér van, a vénákkal van baj. Amikor a vizeletben mintegy kis hajszálak vannak, tudnunk kell, hogy a veséből és ízületi bajokból származnak. Ha a vizelet átlátszó, de időnként korpaszerű részecskéket tartalmaz, a hólyagot rüh támadta meg.”

A húgy azonban nem csupán az ókori orvosok fantáziáját mozgatta meg: a rómaiak felfigyeltek – ammóniatartalmának köszönhető – fehérítő, fertőtlenítő tulajdonságára, ezért mosókonyhákban, cserzőműhelyekben használták, sőt fogfehérítés céljából öblögettek is vele. A változatos adónemeket kiötlő Vespasianus császár (9–79) azért vetett ki sarcot az illemhelyekre, mert azokat általában gyapjúkallózók üzemeltették, akik ilyen formán ingyen jutottak hozzá a munkájukhoz szükséges értékes vizelethez.

A vizeletnézés fénykora

Bizánc és a költői kórképek

víz kezelés urológia
A gyógyító alkimista, Franz Christoph Janneck festménye

A bizánci orvosok vizeletdiagnosztikája antik elképzeléseken nyugodott, a szerzők általában Hippokratészra és Galénoszra hivatkoztak, s a nagy elődök által lefektetett alapokon haladva idővel rendszeres stúdiummá fejlesztették az uroszkópiát. Nem feltételezték, hogy a vizeletvizsgálat mindent megvilágít, elsősorban a vér állapotára, a máj vérképző erejére, az emésztésre és különböző betegségekre következtettek belőle. Jelentős kritériumok — mint az íz, a szag, a hőmérséklet — még nem szerepeltek a bizánci urognosztikában.

Emeszianosz (7. vagy 9. század) Peri úron (A vizeletekről) című művében még viszonylag egyszerűen osztályozta a vizelet jellegzetességeit. Öt színt (fehér, halványsárga, lángszínű, vörös, és fekete), kétféle konzisztenciát (híg és sűrű), háromfajta folyadékminőséget (olajszínű, olajszínezetű, olajos) és kétféle üledéket (szuszpenzió és szilárd) különböztetett meg. A szuszpenzió lehetett sima, vagy nem-sima, a szilárd üledék pedig csirkepihetoll-szerű, virágsziromszerű, korpaszerű és árpaszerű. Ez a felosztás képezte az alapot, ám a következő évszázadokban a megkülönböztethető színek száma húsz fölé emelkedett, valamint nőtt az egyéb komponensek variációs lehetősége is, ezzel több száz kombinációt véltek felismerni.
A bizánci korból fennmaradt orvosi műveknek legalább egyharmada kizárólag a vizeletnézés elméletét és gyakorlatát taglalja. Ezek a művek kezdetben arab közvetítéssel jutottak el a Nyugathoz, mely az uroszkópiáját szinte teljes egészében bizánci szerzőknek, elsősorban Theophilosnak (7. sz.) köszönheti.

Uroszkópia Salernóban

uroszkópia - vizeletelemzés
Afrikai Constantin, a salernói iskola orvostanára a páciensek vizeletét vizsgálja

A 11-14. században virágkorát élő legendás salernói orvosi iskola az antik és bizánci hagyományok nyomán kezdte a gyógyítást, ám idővel ezt az irányzatot felváltotta a korban fejlettebbnek számító arab és zsidó orvoslás. A páratlan tolerancia – orvostanárai között arabok, zsidók, afrikaiak és nők is voltak – az intézményt a középkori Európa leghaladóbb szellemiségű tudományos központjává emelte.

A salernói egyetem egyik leghíresebb tanára, Maurus  Regulae urinarum című könyvében behatóan foglalkozott a különböző betegségeknél nyerhető vizelet vizsgálatával. Igyekezett a vizelet színéből, szagából, ízéből, zavarosságából diagnosztizálni a betegségeket és megállapítani azok súlyosságát. Az orvosi praxisban a vizeletvizsgálatot tartotta a legfontosabb diagnosztikai eljárásnak.

Gilles de Corbeil, a salernói és a Montpellier-i orvosi iskola anatómusa 352 – hexameterben írt – tankölteményben foglalta össze a vizelettel kapcsolatos orvosi ismereteket, De urinis című könyve évszázadokon át referenciának számított az urológiában.

Olvass továbbUroszkópia – vizeletvizsgálat